Reggelente, amikor a gyerekeket viszem az iskolába és óvodába, a szomszéd falu elején, -talán a második ház előtt-, az út szélén ott ül egy fekete kutya. Eshet az eső vagy fújhat a szél, ő ott van. A gyerekekkel már előre felkészülünk és azon versenyzünk, hogy ki látja meg előbb a fekete pamacsot. Érdekes, hogy délben vagy délután már nincs ott, csakis fél nyolc és háromnegyed nyolc között. S nem csak ott van a ház előtt, hanem határozottan a falu felé bámul, mintha várna valakit vagy épp elköszönne valakitől. Huszonnégy évvel ezelőtt, amikor mentem haza az iskolából a nagyapám háza előtt kellett mindig elmennem. Akkorra már Lajos papa nem tudott kijönni a házból, mert fájtak a lábai, beteg volt. De előtte, amikor még tudott járni és elindult hozzánk vagy valamelyik szomszédjához, akkor Buksi, a keverék kutyája mindig ott ült a kerítésen belül és abba az irányba nézett, amerre a papa elindult. Azon a napon, amikor hazafelé tartottam, arra lettem figyelmes, hogy Buksi ott van a kerítés mellett és bámul kifelé, a házunkkal ellentétes irányba. Tudtam, hogy Papa nem jöhetett ki. Hazáig futottam. Az ajtón belépve Anyuhoz futottam, s csak ennyit kérdeztem: „Papa?” Annyit mondott: „Meghalt”. Buksi hamarosan követte a gazdáját, egy hónap múlva elpusztult a bánatában. Azóta megrendítenek a távolba néző kutyák, mert a hiányaimra hívják fel a figyelmemet. Az elherdált pillanatokra, a szeretteimmel való kapcsolatomra, melyekből valljuk be jó nagy hiányokat cipelünk. De azt a kérdést is felteszi nekem, hogy tudok-e ilyen türelmesen és kitartóan egy irányba nézni, mint Pencen az a kutyus vagy mint Buksi? Legtöbbször akkor, amikor baj van, amikor segítségre szorulok, akkor tudok igazán egy irányba figyelni. A hűségnek és a szeretetnek egy gyönyörű mozdulata ez: nézek feléd, arra, amerre elindultál és várok rád, még akkor is, ha nem tudom mikor jössz vissza. Talán, amikor feléd nézek, akkor nem csak várlak, hanem azt is kifejezem, hogy veled és melletted vagyok. Sőt, akkor is világosan és tisztán látlak, amikor nem vagy mellettem. Mégis tele van szomorúsággal és reménységgel bennem a kutyus képe. A tétlenség és a tehetetlenség egyszerre lesz úrrá rajtam, akkor, amikor az életem útjainak szélére kell leülnöm. De ennek ellenére arra tanítgat ma ez a kutyus a falu szélén vagy buksi, hogy nincs más választásom, van értelme egy irányba nézni…
Czöndör István