A magaságyás

Idén tavasszal az új magaságyásokat vettünk. Ahogy azt kell az aljára a lemetszett ágakat, leveleket raktuk, majd feltöltöttük földel és bevetettük magokkal, a régi ágyásokat pedig szétszedtük. A régi magaságyásainknak az volt az érdekessége, hogy a templomunk régi, félig elkorhadt padjainak deszkáiból készítettük, melyeket a legutóbbi felújításkor kidobtak, de így is kibírtak három vagy négy évet. Miközben az új magaságyásokban gyönyörködtünk és a régieket szétszedtük, azon gondolkodtam, hogy milyen jelképes az, hogy a templom padjainak deszkáiból készítettünk magaságyást. Hisz a padokban évszázadokig ültek emberek, úgy is mondhatnám, hogy az Isten Igéje oda „ültette” őket, úgy ahogyan mi ültettünk el a magokat. Az ültetésnek többféle jelentése is van, az egyik az, amikor a növényt vagy magot a földbe ültetünk, hogy növekedjen, termést hozzon. A másik pedig feltételez egy rendet, például az asztalnál az ülésrendet. Mind a két esetben az ültetés, akkor a legjobb, ha megtaláljuk a legjobb helyet magunknak és persze a magoknak is. Azt a helyet, ahol minden adott a növekedéshez, azt a helyet, ahol biztonságot élhetünk meg, ahol jól rálátunk önmagunkra. Az ültetés számomra feltételezi azt, hogy ahhoz kell valaki nagyobb vagy több. A lelki ültetéshez Isten, a növénymagok esetében pedig maga az ember az, aki tudja, hogy hol van az a jó hely. Az a reménységünk, hogy Isten tudja, hogy hol a legjobb a számomra, ahol lennem kell, ahol szárba szökkenhetek és gyümölcsöt teremhetek. Sokszor szomorúan jöttek haza az iskolából a gyerekek és elpanaszolták, hogy megint ültetés volt. A legtöbbször olyan mellé kerültek, aki mellé nem szívesen ültek volna vagy épp elültették őket a barátjuk mellől. Megtalálni azt a jó helyet nem könnyű. Ahhoz ismernem kell a „magok” igényeit és életét. Lehet, hogy Isten néha átültet bennünket a jól megszokott élethelyzetekből, de hiszem, hogy csak azért, hogy több fényhez juthassunk, hogy szárba szökkenhessünk.
Czöndör István